Der Juni ist der rote Monat. So wie der Mai grün ist und der August goldgelb. Im Juni blüht der Mohn. Rotes Pfingsten wenn der Heilige Geist in Gestalt von Feuerzungen auf die Erde herabkommt. Auch das Heiligste Herz Jesu und das Unbefleckte Herz Mariens werden in dieser Zeit gefeiert. Es ist kein Zufall, dass auch Fronleichnam in diesen Monat fällt. „Fronleichnam“ bedeutet „Leib des Herrn“. Im Mittelpunkt dieses Festes steht die wirkliche Gegenwart Jesus Christus in der Eucharistie und im heiligen Messopfer. Fronleichnam ist auch das Fest der Erinnerung daran, dass Christus die Menschen niemals verlassen hat, sondern unter uns gegenwärtig bleibt.

Die Farbe Rot hat auch das Blut, das das Leben und all seine Elemente, seine Tiefe, Schönheit und Schwere in sich trägt.

Ein Kunstwerk besitzt oft erst dann einen wirklichen Wert in menschlichen wie vielleicht auch göttlichen Augen, wenn der Künstler etwas von sich selbst in sein Werk geopfert hat. Blut für sein Werk geschwitzt hat,sei es Zeit, Kraft, Gedanken, Liebe, manchmal sogar Leid. Vielleicht berührt das Kreuz Christi den Menschen deshalb so tief, weil Gott dem Menschen nicht einfach etwas gegeben hat, sondern sich selbst.

Wir Menschen sind nach dem Ebenbild Gottes geschaffen. Und Gott selbst war bereit, Leid und Opfer für den Menschen auf sich zu nehmen. Durch Christus erkennen wir, wie radikal Liebe und Selbsthingabe aussehen können.

In der menschlichen Natur liegt es tief verankert, sich für etwas Höheres zu opfern. Künstler opfern sich für ihre Werke auf, Eltern für ihre Kinder, Menschen für die, die sie lieben und Christus schließlich für die ganze Menschheit.

Wenn das Leben ein Kunstwerk ist, dann müssen auch wir bereit sein, Opfer zu bringen, wenn wir unserem Leben Tiefe und Gewicht verleihen wollen. Der Mensch, der nicht bereit ist, Opfer zu bringen, wenn das Kunstwerk seines Lebens es verlangt, möchte seinem Werk kein wahres Gewicht geben, sondern nur ruhig vor sich hinleben und glauben, ein vollkommenes Leben führen zu können. Doch so einfach ist es nicht. Unser Leben wurde uns geschenkt, damit wir daraus etwas Bedeutendes formen.

Kunstwerke sind nicht immer voller Freude und Leichtigkeit. Oft tragen sie Dunkelheit, Tränen, Kampf und Schmerz in sich und gerade dadurch werden sie für den Betrachter bedeutsam, inspirierend, tief und bewegend. „Ein Sohn der Erde schein ich; zu leiden gemacht, zu lieben.“ (Hölderlin)

Unser Leid hat ein Ende, wenn wir bei Gott sind. Bis dahin müssen wir davon ausgehen, dass Momente kommen werden, die Opfer und Leid, vielleicht sogar Blut, symbolisch oder konkret, mit sich bringen werden.

Gerade dann dürfen wir nicht vergessen, dass ein sinnvolles Kunstwerk (Leben) nicht ohne Hingabe entsteht und dass der Künstler immer bereit sein muss, etwas von sich selbst für sein Kunstwerk zu geben, das ihn überleben wird und dadurch größer ist als er selbst.

Wir Menschen sind außerordentlich vergesslich. Unser Gedächtnis ist schwach; wir werden leicht gedankenlos und oberflächlich. Deshalb brauchen wir immer wieder die heilige Messe, die Eucharistie und Fronleichnam: damit wir nicht vergessen, welche Liebe sich am Kreuz geopfert hat und bis heute unter uns gegenwärtig bleibt.

In der Monstranz sehen wir nicht einfach Brot oder Hostie, sondern die bleibende Gegenwart jenes Christus, der sich selbst vollkommen für die Menschheit … für uns hingegeben hat.

Hier die ungarische Übersetzung:

Június a piros hónap. Ahogyan május a zöld, augusztus pedig az aranysárga. Júniusban nyílik a pipacs. Piros Pünkösd, amikor a Szentlélek tüzes lángnyelvek alakjában leszáll a földre. Ebben az időszakban ünnepeljük Jézus Szent Szívét és Mária Szeplőtelen Szívét is. Nem véletlen, hogy Úrnapja is erre a hónapra esik.

Az „Úrnapja” (Fronleichnam) jelentése: az “Úr teste”. Ennek az ünnepnek a középpontjában Jézus Krisztus valóságos jelenléte áll az Eucharisztiában és a szentmiseáldozatban. Úrnapja annak az emlékezete is, hogy Krisztus soha nem hagyta el az embereket, hanem közöttünk marad.

A vér színe is piros, és a vér magában hordozza az életet annak minden mélységével, szépségével és súlyával együtt.

Egy műalkotás is gyakran csak akkor nyer valódi értéket emberi, s talán isteni szemmel is, amikor az alkotó önmagából is feláldoz valamit a művéért. Vért és verejtéket ad érte. Időt, erőt, gondolatokat, szeretetet, s néha még szenvedést is. Talán ezért érinti meg olyan mélyen az embert Krisztus keresztje: mert Isten nem egyszerűen adott valamit az embernek, hanem önmagát adta.

Mi emberek Isten képmására lettünk teremtve. És maga Isten is kész volt szenvedést és áldozatot vállalni az emberért. Krisztuson keresztül látjuk, milyen radikális tud lenni a szeretet és az önátadás.

Az emberi természet mélyén ott rejlik a készség, hogy valami nálunk nagyobbért áldozatot hozzunk. A művész a művéért, a szülő a gyermekéért, az ember azokért, akiket szeret. Krisztus pedig az egész emberiségért áldozta fel magát.

Ha az élet egy műalkotás, akkor nekünk is készen kell állnunk áldozatot hozni azért, hogy életünknek mélységet és súlyt adjunk. Az az ember, aki nem hajlandó áldozatot hozni, amikor (élete) műalkotása ezt megkívánja, nem akar valódi súlyt adni művének, hanem csupán létezni szeretne, és azt hinni, hogy tökéletes életet élhet, úgyis ha csak létezik. De ez nem ilyen egyszerű. Az életet ajándékba kaptuk, hogy valami jelentőset formáljunk belőle.

A műalkotások sem mindig örömmel és könnyedséggel vannak tele. Gyakran jelen van bennük a sötétség, a könny, a küzdelem és a fájdalom is, és éppen ez teszi őket a szemlélő számára jelentőssé, inspirálóvá, mélyrehatóvá és megindítóvá. Hölderlin írja:

„A föld fiának tűnöm; szenvedésre és szeretetre teremtve.”

Szenvedésünk véget ér, amikor Istennél leszünk. Addig azonban számolnunk kell azzal, hogy eljönnek olyan pillanatok, amelyek áldozatot, szenvedést, s talán még vért is követelnek, jelképesen vagy akár konkrétan.

Éppen ilyenkor nem szabad elfelejtenünk, hogy egy értékes műalkotás (maga az élet) nem jöhet létre önátadás nélkül, és hogy a művésznek mindig késznek kell lennie arra, hogy valamit önmagából a művének adjon, amely túléli őt, és így túlmutat saját életén.

Mi emberek rendkívül feledékenyek vagyunk. Emlékezetünk gyenge, könnyen válunk figyelmetlenné és felszínessé. Ezért van szükségünk újra és újra a szentmisére, az Eucharisztiára és Úrnapja ünnepére, hogy ne felejtsük el, milyen szeretet áldozta fel magát a kereszten, és marad jelen közöttünk mindmáig.

A monstranciában nem egyszerűen kenyeret vagy ostyát látunk, hanem annak a Krisztusnak maradandó jelenlétét, aki teljesen odaadta önmagát az emberiségért … értünk.